Már az év elején kinéztem magamnak ezt a bulit, ugyanis az Infected Mushroom nevű elektronikus zenei formáció igencsak ritkán jár nemhogy Magyarországra, de tengerentúli sikereik következtében még Európába is. Ennek okán nem volt kérdéses, hogy idén kilátogatok a Szigetre, hiszen kedvenc zenekarom fellépését semmiképpen sem szerettem volna elmulasztani. Mégis így történt.

A program szerint hajnali egykor kezdtek az izraeliek, egy okos döntés következtében pedig tizenegytől féláron (hatezer forintért) lehetett bejutni a Szigetre. Én éjfélkor érkeztem meg, akkori elgondolásom szerint „rutinos öreg róka” módjára.

A szigetes fő közlekedési útvonalára rátérve, kis nézelődést is beiktatva bő háromnegyed órámba telt, mire eljutottam a Party Arénába, a koncert színhelyére. Egyetlen pillantással felmértem a helyzetet: baj van.

Nem voltam egyedül, ezrek álltak több-kevesebb türelemmel sorba a hatalmas sátor előtt, körül, mellett, azzal a szilárd elhatározással, hogy be kell jutni. Optimista becslések szerint negyed óra elég kell, hogy kegyen. A tömegben uralkodó hangulat vidám volt, viccelődő, természetesen gyakori volt a külföldi - holland, angol – szó.

Az ember nagyon hamar eljut a tömeg széléről a közepébe, és mivel ezt az érzést mások is át szeretnék élni, így a sűrűség nőttön-nő. Egy darabig, talán öt percig, haladt valamennyit a sor, így a lelkesedésünk csak lassacskán lohadt, alig-alig vettük észre, hogy személyes terünkből immár semmi sem maradt. A tömeg kezdett fojtogatóvá válni.

Magam nem vagyok gyenge vagy gyáva ember, de hamarosan a lelkes sorban állás helyét átvette a nyugtalanság érzete. A tömegből elfogytak a vicces beszólások, ahogy egyre többen jöttek rá, hogy se előre, se hátra nem vezet az út. Körbenézve egyre több rémült arcot fedeztem fel, sok lány könnyezve próbált kijutni, akkor még hiába.

Előttem alacsony, gyenge testfelépítésű srác állt, döbbenve vettem észre, hogy alig kap levegőt, minden erőmet bevetve próbáltam helyet szorítani neki. Hálásan lélegzett fel, két perc alatt lassan visszatért belé az erő, de ekkorra a pánik eluralkodott a tömegen. Hullámszerűen terjedt szét rajtunk a  biztonsági őrök által megküldött, szerencsétlen „első sorosok” menekülési kísérlete, és aki nem akart elesni, bizony küzdött.

Ekkor már mindenfelől sírás hallatszott, és ki erővel, ki erőszakkal próbálta védeni a környezetében lévő rémült hölgyeket. Akaratlanul is eszembe ötlött a duisburgi Love Parade szörnyű szervezése miatti halálos tömegiszonyat, és számomra is világossá vált, hogy aki itt az egyre erősödő nyomás alatt bármilyen okból feladja, elájul, jó eséllyel itt marad. Huszadik percnél járunk, a szigetes jókedv messze szállt.

A „be kell jutni” nemes elhatározását immáron felváltotta a „ki kell menekülni” pánikja. Nagy szerencsénkre kívülről már nem nyomták a tömeget, nyilván mindenkinek leesett, hogy bejutni lehetetlen. Egyszer csak szőke lány könyörgő, arcát láttam meg, aki valahogy eljutott a tömeg közepéig, ki akart jutni. Ez nekem is megadta a lökést, döntöttem, és minden erőmet beleadva átverekedtem magamat, magunkat a tömegen. A jó néhány perces erőpróba után, fellélegezve és elköszönve hálás, alkalmi bajtársamtól gyors döntés után, dühödten a pénztárak felé vettem az irányt. A tömeg reménytelenül hatalmas volt, kedves zenekarom elérhetetlen messzeségben adta vágyott koncertjét, drága pénzen vett karszalagom értéktelen viccként fonódott karomra.

Beszélni akartam, reklamálni, vissza akartam kapni a pénzemet. Nem erre fizettem be, de eldöntöttem, hogy nem fogok a Sziget számos fiatal dolgozója egyikével felesleges vitába keveredni, illetékest keresek.

A pénztáraknál gyorsan kioktattak, a Sziget, pláne a Party Arena ilyen, bizony van egy kis tömeg, bizony van egy kis kosz, nem lehet mit tenni. Némileg elfelejtve kezdeti elhatározásomat, miszerint csak illetékessel fogok ordítozni, röviden vázoltam számukra a helyzetet, természetesen a kinti biztonsági őrök érdeklődését is felkeltve, akik a főpénztárhoz vezényeltek. Itt és néhány más helyen előadva a panaszomat, további útmutatás után a Sziget belső „panaszirodája” felé vettem az irányt, ahol közben kis csapat gyűlt össze azokból, akik nem kívánták lenyelni ezt a békát. Panaszkönyvet követeltünk, és miután nem elégedtünk meg az először kapott kockás füzettel, meg is kaptuk. Másodikként töltöttem ki egy oldalt, írásban előadva, hogy meglátásom szerint a Sziget nem teljesítette a jegyvásárláskor tett vállalását, miszerint bejutok oda, ahova akarok, mi több, az életet veszélyeztető módon nem sikerült a rendezvény szervezése. Illetékes helyett azonban itt is csak tizenéves suhancokkal volt alkalmunk vitatkozni.

Másfél órával a koncert kezdete után ismét beálltam a közben jelentősen lecsökkent sorba. Sorstársaimtól hallottam, hogy egész nap ez ment, akinek nem volt szerencséje, esélytelenül próbálkozott a sátorba bejutással. A sátor ekkor is le volt zárva, és mire kinyitották, a koncertnek csak a remek záróakkordjai szóltak.

Sok vétkes van a sztoriban, de a Party Arena szervezői vannak az élmezőnyben, nevüket és felelősségüket nyilván nehéz, ha nem lehetetlen megállapítani, pedig könnyen történhetett volna tragédia. Egy ekkora nagyságrendű koncertet a Nagyszínpadon, jóval nagyobb térben kellett volna megrendezni, természetesen a világvárost megcsúfító korlátozások miatt ez valószínűleg lehetetlen mutatvány lett volna hajnali egykor. Meg kellene azonban érteni, hogy a Sziget ugyan maga a szórakozás, de szervezése komoly munka, nem buli.

A magam részéről továbbra is fel vagyok háborodva, és azt tartom a minimumnak, hogy a hoppon maradt százak, akik kizárólag az Infected Mushroom miatt jöttek a Szigetre, egy könyörgő hangvételű bocsánatkérő levél mellett kapják vissza a pénzüket. Így sem lehet azonban jóvátenni sok okozott kárt, többek között azon külföldi fiatalok számára, akiknek talán ez volt az utolsó randevújuk Magyarországgal.

Erdész Viktor írása